Fehér szakáll, piros köpeny

Részletek

Készült: 2015. december 05. szombat, 19:24

Egyszer volt, hol nem volt, egy csodálatos decemberi napon, mikor a reggeli nap sugarai halkan változtatták át az éjjeli zúzmarát harmattá, a kürti kiscserkészkéink mit sem sejtve keltek fel szüleik kedves szavaira, miszerint is őrsire kell menni. És milyen jól tették, hogy eljöttek, hiszen nem mással találkozhattak, mint magával Szent Miklóssal!

A cserkészek csak jöttek és jöttek, gyors búcsút intettek szüleiknek és már szaladtak is a töbiekhez. Mire mindenki megérkezett, már kacajtól és zsiványkodástól zengett az épület, és mivel 

a szabadban több hely van a huncutkodásra, ki is szaladtunk játszani. Megismerkedtünk Rudolffal, a rénszarvassal, kinek kedvenc itala a SZÖRP volt, majd utána csak szaladgáltunk és ölelgettük egymást boldogan. (az ölelkezős fogócska) Ám a nagy ölelkezésben észrevettünk egy apukát, aki a két leányával kiabál.b

- Nincs elég pénz itthon leányaim, nyomás világgá, addig haza se érjetek, míg egy zsák arannyat
nem hoztok!

A lányok csak sírtak-rítak, de édesapjuk hajthatatlan volt. El is küldte őket nyomban aludni, ne nyivákoljanak neki. Elaludt hát ő is. A gyerekekkel megszeppenve néztük a jelenetet, de egy pillanattal később az ijedt tekinteteket felváltotta az őszinte csodálat: egy fa mögül Szent Miklós
lépett elő!

Megsajnálta a családot, a leányokat, ezért hát titokban egy zsák aranyat tett az ajtajukba, majd gyorsan gyorsan elbújt, szólt a gyerekeknek, bújjanak el ők is. Mikor az édesapa felkelt, nem is hitt a szemének. Mivel annyian voltunk, hogy el sem tudtunk bújni, meglátott minket.

- Ki tette ide ezt a zsákot, tán ti voltatok? 

- Nem mi voltunk hanem Szent Miklós!

Ekkor Miklós odalépett az apukához, az pedig hálálkodva ölelgette őt. 

Megbánta már, hogy a lányait világgá akarta küldeni. Miklós  meginvitálta hozzánk, hogy szeretetet tanuljon tőlünk, a kiscserkészektől. Zsákjában mindenkinek ott volt a neve egy cetlin (hiszen ő mindenkit ismert). Minnyájan húztunk egy nevet, aki a titkosbarátunk lett. Bizony, titokban kellett tartani, ó hát ez volt ám a legnehezebb feladat! Mikor már mindenkinek volt egy papírkája, be is szaladtunk, hogy ajándékot készítsünk neki. Csodálatos csillagocskák és grinladnok születtek a kis kezek közül, egyik szebb volt, mint a másik. De nem ám csak ajándékot készítettünk. Énekeltünk és doboltunk, a falu népének jókívánságokat írtunk és még egy mesét is meghallgathattunk Miklóstól. (Fülesről szólt, aki szerencsére megtalálta a farkacskáját).

A mese az ének és a rajzolás után pedig jött a váárva váárt pillanat: az ajándékozás. A kiscserkészek emberen-széken-asztalon keresztül szaladtak titkosbarátjukhoz, hogy átadják a készített apróságot. Mindenki kapott és mindenki örült neki. Miklós el is mondta, hogy most bizony mindannyian kicsi mikulások lettünk, akik önzetlenül szeretetet ajándékoznak. Ennyi csodaszép dolog után pedig már nem maradt más hátra, mint a finom tea, az alma, dió és acsokis keksz. Na meg persze a közös fotó Mikóssal.

Szia Miklós, várunk jövőre is!